A szamádhi a tudat spirituális állapota. A szamádhinak különbözõ fajtái vannak. Az egyszerûbb szamádhik közül a szavikalpa a legmagasabb. A szavikalpa szamádhi után jön a nirvikalpa szamádhi, de a kettõ között mély szakadék tátong. Ez két, gyökeresen különbözõ szamádhi. Van azonban még valami, ami a nirvikalpa szamádhin is túlmegy; ezt szahadzsa szamádhinak nevezzük.

A szavikalpa szamádhiban rövid idõre elvész az egész emberi tudat. Ebben az állapotban egészen más lesz a tér és az idõ érzékelése. Emberi idõnkkel és térfelfogásunkkal semmit sem kezdhetünk. Ebben a szamádhiban az ember egy-két órára teljesen más világban van. Lehet látni, hogy ott szinte már minden készen van, mindent megtettek. Itt, ebben a világban még rengeteg teljesületlen vágy él bennünk és másokban. A vágyak milliói beteljesületlenek és millió dolgot meg kell még tennünk. De ha az ember a szavikalpa szamádhiban van, látja, hogy valójában minden készen van már, semmit sem kell tenni. Az ember csak egy eszköz. Ha az emberre szükség van, az szép és jó, de különben minden „megtevõdik”. De a szavikalpa szamádhiból mindenkinek vissza kell térnie a mindennapi tudathoz.

A szavikalpa szamádhiban is különbözõ fokok vannak. Ahogy az iskolában vannak egy osztályban jó és rossz tanulók, ugyanúgy bizonyos törekvõk magasabb szintet érnek el a szavikalpa szamádhiban, mint mások, akiknek kevesebb a törekvésük. Õk alacsonyabb vagy közepes fokot érnek el a létrán, ahol nem minden olyan tiszta és jó, mint a legmagasabb fokon.

A szavikalpa szamádhiban különbözõ helyekrõl jönnek gondolatok és ideák, de ez nem számít. Az ember meditáció közben zavartalanul érzi magát, és a belsõ élet dinamikusan és bizalommal telten mûködik. De ha az ember egy kicsit feljebb megy, és a nirvikalpa szamádhiban eggyé válik a lélekkel, ott már egyáltalán nem létezik sem gondolat, sem idea. Én most ittt szavakkal kifejezni, de a nirvikalpa szamádhi tudatátt megmagyarázni vagy szavakkal kifejezni. Megpróbálok a legpontosabban beszélni egy nagyon magas tudatról, de ez még mindig az én értelmem, amely elég finom módon próbál kifejezõdni. A nirvikalpa szamádhiban azonban egyáltalán nincsen értelem. Ott csak végtelen béke és üdvösség van. Itt vége a természet táncának, a tudó és a tudott eggyé válik. Itt az ember egy nagyon magas isteni, mindenttható, önszeretõ eksztázisnak örül. Az ember az elragadtatás tárgyává válik; azzá válik, ami elragadtatódik, és az ember lesz maga az elragadtatás. 

Amikor az ember belép a nirvikalpa szamádhiba, elõször azt érzi, hogy a szíve tágasabb, mint az egész Univerzum. Ha most megnézzük magunk körül a világot, akkor az Univerzum végtelenül nagyobbnak tûnik, mint mi. De ez csak azért van így, mert a világot és az Univerzumot korlátozotttelmünkön keresztül érzékeljük. Ha az ember a nirvikalpa szamádhiban van, akkor az Univerzumot egy kis pontnak látja tágas szívében.

A nirvikalpa szamádhiban végtelen üdvösség van. Az üdvösség a legtöbb ember számára csak üres szó. Annyit tudnak, hogy van valami, amitt mondják, õk már érezték, de a legtöbb ember maga soha nem tapasztalta. Amikor az ember belép a nirvikalpa szamádhiba, akkor nemcsak érzi az üdvösséget, de õ maga növekszik az üdvösségé.

A harmadik dolog, amit a nirvikalpa szamádhiban érzünk, az az erõ. Az összes okkultista összes ereje és hatalma együttvéve is semmi ahhoz az erõhöz képest, amit a nirvikalpa szamádhiban birtoklunk. De az az erõ, amittünk, hogy itt a földön használjuk, csak töredéke az egésznek.

A nirvikalpa szamádhi a legmagasabb szamádhi, amelyet a megvalósultterek legtöbbje el tud érni. Ez tart néhány óráig vagy pár napig, azután az embernek le kell jönnie. És mi történik, ha lejön az ember? Nagyon gyakran elfelejti a saját nevét, saját korát. Nem képes még rendesen beszélni sem. De aztán folytonos gyakorlás után képes lesz az ember a nirvikalpa szamádhiból lejönni, és rögtön utána teljesen normális módon cselekedni a földön.

A múltban voltak spirituális mesterek, akik elérték a nirvikalpa szamádhit, és nem jöttek többet le. Megtartották a legmagasabb szamádhijukat, és egyszerûen lehetetlennek tartották, hogy ismét belépjenek a föld atmoszférájába, s emberként cselekedjenek. Ebben a tudatállapotban lehetetlen a világban cselekedni. Egyszerûen lehetetlen. Ha az ember belép a nirvikalpa szamádhiba, akkor normális körülmények között nem akar többé visszatérni a világba. Ha az ember tizennyolc vagy huszonegy napig ebben a tudatállapotban marad, akkor könnyen lehet, hogy elhagyja a testét. De létezik egy isteni rendelkezés is. Ha a Legfelsőbb azt akarja, hogy egy bizonyos lélek itt a földön dolgozzék, akkor Õ ezt az embert még huszonegy vagy huszonkét nap után is vissza tudja hozni egy másik, isteni tudattal és dinamikával telt csatornán keresztül.

A szahadzsa szamádhi a szamádhik legmagasabb fajtája. Ebben a szamádhiban az ember a legmagasabb tudatállapotban van, és ugyanakkor a durva anyagi világban dolgozik. Fenntartja a nirvikalpa szamádhi tapasztalatát, és ugyanakkor beveti magát a földi tevékenységekbe. Az ember lélekké vált, és ugyanakkor használja a testétt tökéletes eszközt. A szahadzsa szamádhiban az ember, mint bárki más, járkál, eszik, mindennapi dolgokat tesz. Szíve belsejében azonban isteni megvilágosítással van elárasztva. Ha az ember eléri a szahadzsa szamádhit, akkor a valóság urává és mesterévé válik. Kénye-kedve szerintt a legmagasabb Tudatba, s aztán visszatérhet a földi tudathoz, hogy a Legmagasabbat kinyilvánítsa. 

Még ha a megvalósulás legmagasabb fokát éri is el valaki, nagyon ritkán történik meg, hogy a szahadzsa szamádhi áldásában részesüljön. Nagyon kevés spirituális mester érte el ezt a szintet, csupán egy-kettõ. A szahadzsa szamádhi eléréséhez a Legfelsőbb végtelen kegyelmére van szükség, vagy igazán hatalmasnak és szerencsésnek kell lenni. A szahadzsa szamádhi csak akkor jön, ha a Legfelsőbbel valaki már elválaszthatatlanul eggyé vált, vagy pedig azon ritka alkalmakkor, amikor az ember meg akarja mutatni, hogy õ maga a Legfelsőbb. Ha valaki elérte a szahadzsa szamádhit, és ebben a szamádhiban marad, akkor minden másodpercben, tudatosan és tökéletesen, Istent manifesztálja. Ezért a transzcendentális Legfelsőbb büszkeségévé válik.

Srí Chinmoy